Miért ilyen féltékeny minden alkalommal, amikor én valakivel?
Tényleg, igazán szeretsz? Miért nem válaszolt az üzenetet küldtem neki öt perce?
Mit csinál? Beszél valaki más? Még mindig azt hiszi, az ő volt?
Mint minden kérdés impulzusok a fejemben, a szívem zakatol, milyen érzés, mint 100 ütés / perc. Ez a szerelem, vagy csak én félek, hogy elveszítem őt?
Olyan vagyok, mint süllyedő tehetetlenül le egy mély, feneketlen szakadék. Érzem magam alá, de nem tudom szedni magam.
A féltékenység, a legrosszabb pedig a legtöbb keserű érzelem. Felemészt, illetve fogyaszt. Ez lesz a világ, amíg pusztán csak létezik belül a jelenlétét.
Túlspilázod, túlgondolkodsz, amíg nem hiszem, hogy több. A mellkasa egyre szorosabb, szűkebb minden nyugtalan szívverés, minden puffanás egyre több lélegzetelállítóan fájdalmas.
Ez a bosszantó, gyötrelmes érzés, hogy valaha. Én szó szerint bal eláll a gondolat, hogy megcsal, fogyaszt, a szövetét, hogy.
Nem tudom, ki vagyok. Csak azt gondolni, hogy vele a kapcsolatot.
A hangok a fejemben túlzok, minden kis percet a helyzet, sőt, a barátom, a wc-ben, átváltozik egy battlefield az érzelmek.
Megy az üzenet, hogy valaki mással, miközben ő a fürdőszobában? Fogja törölni az üzeneteket, miközben ő lehúzta a wc-t, így nem tudja megtekinteni őket?
Várok türelmetlenül kívül a fürdőszoba ajtaját, hogy néz ki, tudja nagyon jól.
Mindezt azért, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egy másik, hogy meg merte tenni, hogy a múlt előtt.
Nem felébredni egy nyugtalan éjszaka, esik mérhetetlenül mélyen kínzó féltékenység.
Ezek az érzelmek, a harag, a neheztelés, a nyomor, nem változik, a szív, a többiek, de ahogy fekszem itt hajótörést szenvedett a fájdalom, mind a mentális szenvedés, attól tartok, a féltékenység, majd nyomja el neki.
Hányszor lehet megismételni, hogy a többiek előtt, nekem nem jelentett semmit?
A kíváncsiság mindig megkapja a legjobb nekem, tudni akarta, hogy minden apró részlet a múltjából, mit tett velük. Minden részlet elpusztítja egyre jobban, de még mindig felteszem a kérdést.
Megcsókolta őket, ahogy megcsókol? Ő átölel őket, ahogy ő virágom?
Ő adta nekik, hogy nézzék, hogy az őrületbe kerget? Elmondta nekik, hogy szerette őket, de tényleg?
A elégtelensége úgy érzem, tapintható, még a vízlágyító bátorító szó, viszontbiztosítási, hogy én vagyok neki az egyetlen. Még részem még mindig nem tudok betelni a tény, hogy mielőtt engem, a szíve másé volt.
A kín, szívfájdalom azt érzem, hogy elképzelhetetlen, de nekem minden nap vele vagyok, ez a valóság.
Úgy érzem, hogy értéktelen vagyok, hogy tud jobbat is. Egyáltalán mit lát bennem, amikor látom, érzem, olyan szörnyen csúnya?
Ő csak azt gondolta, de én vagyok minden, amire vágyott? Elveszett vagyok a sötét árnyék a múltból szeretők, exek, hasztalan, elavult.
Ez kínzás. A “mi lenne ha”, meg a “ha-kal a” felhő a gondolataimat.
Nem tudom túltenni magam, hogy az lehetséges, hogy ő is suttogja, hogy “szeretlek”, hogy valaki mást. Még a kezével körbe a derekamat, én még mindig nem érzem elég jó neki.
Tudom, hogy ezek az érzések nem igaz, de ők minden, amit valaha is ismert.
Ha szeretem őt, szeretem a nehéz, még akkor is, ha lassan megöl belül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: